Miértek, válaszkeresés

Számos olyan pillanat volt már az életem során, amikor egyszerűen nem értettem miért van, az ami éppen, úgy ahogyan. A gyerekkori elakadások többnyire annyiból álltak, például mért nem az a tanár tartja az órát, aki szokta, meddig marad távol, persze izgalmas volt a helyettesítés is, vagy milyen kérdések lesznek a dolgozatban, hányast fogok kapni rá, vagy milyen lesz az év végi bizonyítványom. Ilyenkor jött az elvárás a szüleimtől, - Tanulj, mert úgy érsz majd el valamit az életben, úgy leszel valaki." Ki leszek, mégis? Mivé válok majd, ha felnövök? Milyen legyek majd abban a felnőtt világban, olyan, mint ti? Nekem a világ szürke, unalmas, fakó, ha arra gondolok, hogy milyen fárasztóak is a hétköznapok, a megfelelés, az elvárások, az ingerek, a létezés. ,,Fogadd el, ez van, tanulj meg alkalmazkodni." Ha valamiben elakadtam, leckeírásnál, vagy egy tananyag bemagolásánál, többnyire ez a válasz érkezett: ,,Ha nem tanulsz buta maradsz!" vagy ,,Nekünk se volt könnyű, mégis tanultunk" vagy ,, Ne hozz ránk szégyent!" és ha egyszer előfordult, hogy rossz jegyet vittem haza, már folyt is, mint csapból a víz, hogy ,,Én megmondtam, a te lányod" . Hangzott a válasz anyám szájából apámnak címezve. Erre jöttek a családi veszekedések, a felelősséghárítás, ki rontotta el a nevelést, kinek is a hibája. A szeretet kifejezés nálunk a szóbeli utasítás volt többnyire,a büntetés, a verés, se egy ölelés, se egy puszi, se egy kedves mondat. Ha megváltozom, akkor biztos fognak szeretni. Gondoltam és kezdtem azon agyalni hogyan is változzak hát meg, hogy jó legyen. Nekik. Másoknak. Sosem értettem miért kell másokhoz viszonyítani engem, nem éreztem olyannak magam, mint mások. "Ti miért nem látjátok ezt, vagy én nem tudom ezt jól kifejezni, hol rontom el?" , de erre nem kaptam soha választ. A megfelelés kényszer nagy volt, főleg azután, hogy véget értek az iskolás évek és kezdődtek a munkás napok. ,,Neked kell tudni, mi akarsz lenni."Kezdetét vette a felnőttkor. Kezdtem magamat felkészíteni erre. Sokat figyeltem párokat, kialakuló szerelmeket, kapcsolatokat, még is úgy tűnt másoknak ez könnyen jött .Egy idő után rájöttem, hogy nem a fényképek hozzák el a lehetőséget, hanem a lehetőség jön majd magától és tőlem függ, mit is kezdek vele a továbbiakban majd.. Iskolás éveim alatt nem is volt ez számomra ijesztő, de a felnőttkorba lépve más szemmel kezdtem nézni rá. A felelősségvállalással. Ez pedig nagy szó, egyáltalán én milyen vagyok, szerethető leszek-e, elviselek-e majd mást az otthonomban, persze barátkozó voltam nagyon is, ezzel nem volt gond. A gond ott volt, hogy félénk voltam és a sok ,,csalódás", ,,miért a másik lányt választotta helyettem", sokat gondolkoztam ezeken, de erre se jött igazán válasz, ,,Majd lesz neked is". Jött is a válasz. ,,Szerezzek neked én? " kérdezte anyám, szerez majd ő anyóst meg vőjelöltet. Hát több se kellett, hogy itt is megjelenjen a mumus. A gondolat is ijesztő volt, mert éreztem magamon, hogy ez az amit semmiképp sem akartam. Megkeresem én. Ebből lett egy mai napig tartó erőlködés, sok álmatlan éjszaka, a sírás, a miértek és a harag ,, mert persze más már ebben a korban". Mintha kést szurkáltak volna bennem . A 4 évig tartó párkeresős oldalak is csak csalódást okoztak. Egy- két találkozó szintén. Lemondtam róla, majd az életben. Reménykedve vártam egy szebb holnapot, ahol majd ott lesz ő. Újabb lehetőségek adódtak ismerkedésre, de már az életben. Sok kérdés kavargott a fejemben, itt is. ,,Vajon mi a szándéka?" egyáltalán ,,Tényleg én érdeklem, vagy csak ki akar használni?" Nehéz volt átlátni ezeken, mert jó lett volna, ha lett volna egy leírás róla, úgy biztosan tudtam volna kivel is van dolgom. Nehéz belelátni mások fejébe, hogy tudjam mi is a valódi szándéka, mit is akar, legyen az bármi, bárki, családtag, szülő, testvér, barátok, ismerősök, szomszédok. Amit a legjobban utáltam az a kibeszélés volt. Amikor az embert a háta mögött beszélik ki. Sosem értettem mire jó ez, A szemtől- szembe való vélemény kinyilvánítást jobban szerettem, mint amikor félszavakat hallok meg és nem tudom összerakni, mert velem már nem beszélik meg azt, még ha én is voltam a téma egy része. Nem értem az embereket addig, amíg egy új látásmód nem vette kezdetét. Ez az önismeret.