Kéz a kézben

Autista gyerekek a többségi intézményekbe

"Kéz a kézben a mindennapok harcaiban annak reményében, hogy a holnap szebb napokat, boldogabb perceket tartogathat."

Egy asszisztens megpróbáltatásai, küzdelmei egy általános iskolában, segítőként autista gyerekek mellett a mindennapokban négy éven keresztül.

Csengett a telefonom. Az iskola igazgatója hívott, másnap mehetek elbeszélgetésre, mert van egy autista kisfiú aki mellé segítőt keresnek. 2013 novembere volt épp születésnapom előtt pár nappal egy szerdai nap volt. Mondta, hogy akkor pénteken vár az elbeszélgetésre. Nagy izgalommal töltött el a gondolat is, most egy álmom kezd valóra válni. Előző éven 2012 júniusában szereztem meg a bizonyítványaimat kisgyereknevelő és gondozó és gyógypedagógia- asszisztens lettem. Akkor még csak papíron de nagyon vártam, hogy dolgozhassak, segíthessek autista gyerekeknek.

Ez a nap is elérkezett. A beszélgetés napja. A szívem a torkomban dobogott annyira izgultam az iskola felé menet. ,,Csak vegyen fel, csak jussak be."- mondogattam magamban. Az iskolába érve már csak annyit mondtam .. lesz, ahogy lesz, megpróbálom. Egy keveset várni kellet az iroda előtt, addig figyeltem az intézményt, a szinteket. Pár gyerek jött ki a teremből, mentek a folyosókon, egy- két tanárt is észrevettem, vezették a gyerekeket, akik fegyelmezetten mentek a sorban a tanár után. Az elbeszélgetés hamar lezajlott, pár dolgot kérdezett az igazgató, aki már elsőre szimpatikusnak és kedvesnek látszott. Emlékszem mondta, hogy délután fog hívni, ha engem választ. Így is lett, nem is kellett sokat várni, akkor épp egy idősek otthonában dolgoztam, hívott is pénteken épp a születésnapomon, hogy felvettek, bejutottam. Mentem is egyből szólni a tiszteletes úrnak, hogy szeretnék felmondani, mert lett másik munkahelyem. Hatalmas élmény lett belőle, amit akkor még nem is sejtettem.

Az a bizonyos hétfői nap. Az első munkanapom. Legelőször Ágival találkoztam, akinek szólt az igazgató, hogy vigyen bemutatni a terembe a tanároknak és a gyerekeknek. Patrik ott ült a középső padban a harmadik sorban egyedül. Végig néztem az arcokon, tekintetek figyeltek. Az osztályfőnök János bácsi bemutatott a gyerekeknek és külön Patriknak, mondta ,, Mától Melinda néni lesz veletek, főleg veled Patrik." Így lettem hirtelen ,,Melinda néni". Olyan érzés volt, mintha kitüntetést kaptam volna, felemelő volt. Patrikkal és a többi gyerekkel napról napra ismerkedtem meg. Figyeltem őket. Volt egy rend, amit könnyű volt követni. Nekem és a többi gyereknek. Az autistán látszott hol billen ki a mérleg nyelve. Apró változások, gesztusok, humor és a zaj és a negyvenöt perc. Teltek a napok. Jöttek az ötletek a fejembe, mivel is tudnák neki segíteni, hogy könnyebben vészelje át az iskolai napokat. Amik persze változatosak voltak, hol ilyen volt, hol olyan. Ha jó volt az idő és nem történt semmi váratlan megült a padban, ha történt egy egészen apró változás is már kezelhetetlenné vált. Itt jöttem én a képbe, valamit tennem kellett, hogy lenyugtassam. Ki is találtam. Készítek neki szünetjelzőt. Ami jelezte neki meddig tart a tanítási óra és mikortól lehet felállni a padból. Persze ez is akadályba ütközött már a legelején. Hol is legyen a helye. Mivel láttam, hogy a teremben semmi sem utalt arra, hogy ott egy autista is van, nem volt kérdéses, hogy hogyan reagálnak majd az ötleteimre a tanárok. ,,A padra nem ragasztunk semmit." Jött másnap a válasz, amikor felvetettem az ötletemet. A gyerekek között is akadt az osztályban ilyen is meg olyan is. A magatartásban és koncentrálásban. 15-en voltak és egy auti. Ez az autinak ment a legnehezebben, ki is fejezte azt, vagy beszélt óra alatt, vagy hangokat adott ki, vagy felállt a padból és szaladgált a padok között, vagy dobálózott. A tanítási órából így nem sok maradt, a tanárok és a többi gyerek hátrányára. Én lettem itt a kulcs, a megoldás eszköze. De ez sem úgy ahogy azt előre kigondoltam. "Patrik ha nem viselkedsz, kimész a teremből." Jött a válasz, ami így is lett. Mikor kimentem vele a teremből vagy a folyosókon voltunk, vagy az udvaron, vagy a tornatermi folyosókon sétáltam vele, már amikor nyugodtabb volt, De amikor nem, futni kellett utána és lefogni, hogy megálljon. Aspergeres volt, jól funkcionáló. Kedvencei a vonatok voltak és a lakatok. Tudtam kell valami aminek örült, amitől kibír egy délelőttöt a teremben. Ez lett a jutalmazás füzet, amibe matricákat gyűjthetett a nap végén egyet- egyet, amit beragasztott a füzetbe. be is vált, persze csak egy ideig. Teltek a napok, hónapok. A szüleivel minden délben beszélgettem Patrik viselkedéséről. Jó viszonyt ápoltak velem, még egyszer- kétszer a városban is találkoztunk, mindig kaptam tőlük valamit, amit Patrik készített nekem.

Az iskolai rendezvényeken nem vett részt, heti egy alkalommal járt fejlesztésre Ágihoz, az ottani gyógypedagógushoz akkor. Én a délutánokat az osztályban töltöttem, a többi gyereknek segítettem leckeírásnál az udvari játék után. Igazi feloldódás volt a délelőttök után. Szerették is a gyerekek amikor velük is tudtam foglalkozni, rájuk figyelni. Persze ők sem maradtak ki a jutalmazásból, aminek nagyon örültek. Beloptam magam a szívükbe. Szerettem is őket, köztük lenni, napról napra látni ahogy okosodnak persze a maguk módján. Belelátni a tanítás menetébe, folyamatába. Teltek a hónapok. Közeledett a karácsony. Rendszerint a rendezvényeken nem vett részt Patrik. Elérkezett a tavasz, lassan az év vége. Közeledett a nyári szünet. Egyre jobban éreztem magam a mély vízben, kihívásokkal teli napokkal mögöttem. Igazi kihívás volt számomra, egy felelősséggel járó ügy lett. Igazi felüdülés volt, amikor szól valaki, hogy menjek át a gyerekekhez egy másik osztályba, mert épp felügyelni kéne rájuk, vagy amikor vetélkedő volt és engem is megkértek, hogy vegyek benne részt, mint egyik állomás felelőse. Úgy éreztem jól össze tudok dolgozni a pedagógusokkal és a többi gyerekkel. Szomorúvá tett a tudat, hogy a következő éven már nem lesz az iskolában, mert elköltöznek máshová. Persze izgalmas is volt, hogy akkor hogy is alakul a sorsom a továbbiakban. Elérkezett a június, az osztálykirándulás ideje, amit már nagyon várt mindenki. Az én feladatom itt az lett, hogy szemmel tartsam a gyerekeket, ne hadjunk el egyet se, tereljem őket, irányítsam és felügyeljek rájuk a kirándulás alatt. Szólt is az igazgató nekem, hogy behívat, ugyanis kaptam egy feladatot. Jobban izgultam, hogy Patrik hogyan fog viselkedni, mint ahogy végül lett, megkönnyebbülve könyveltük el a tanárokkal, hogy egész jól viselkedett, nem borult ki. A fényképkészítés felelőse is én lettem, az én feladatom lett megörökíteni a kirándulás perceit, amit nagyon megköszönt Erika, amiket utána a gépbe is feltettem, ami aztán cédékre lett kimásolva amiket a szülőknek adtunk emlékbe. A másnap szomorkás hangulatban telt számomra, ugyanis bejelentették, hogy Patrik elmegy tőlünk. Épp a könyvtárban segítettem Grétával a másik asszisztenssel a könyvek válogatásában, amikor szóltak, hogy a szülők beszélni szeretnének velem. Megköszönték az éves munkámat, Patriktól még virágot is kaptam. Megölelt. Az interneten továbbra is tartjuk a kapcsolatot egymással azóta is. Nekem a nyári szünet még odébb volt, mert még június végéig a könyvtárban kellett segíteni. Ezután jött 6 hét szabadság, majd augusztus 20.-a után már megint menni kellett, segíteni a könyvosztásban, amiket szét kellett válogatnunk osztályok szerint, darabszám szerint, amiket iskola kezdés előtt pénteken osztottunk ki a szülőknek. Adminisztrációs feladatunk is lett, neveket kellett gyűjtenünk kiknek is adtunk könyveket, ami utána a gépbe lett bevezetve. Izgalommal teli vártam az iskolakezdést, mit tartogat nekem az újabb év.

2.Fejezet 1. rész

Új tanév, újabb fordulat, újabb autista gyerkőc:

2014 szeptembere volt a hónap amikor váratlanul behivatott az igazgató. Nem sejtettem mi lehetett az oka, bár volt elgondolásom ezzel kapcsolatosan. Végül majdnem az lett. Így szólt Csaba bácsi mikor bementem. Ültem a fotelben és hallgattam, hogy ,,Melindácska, segítő kellene a másik iskolába és szeretném ha átmennél egy kis időre, pár hónapról lenne szó." Hűha. Úgy éreztem most nagy feladat vár rám. Kihívásnak tekintettem. Szerencsére négy hónap volt odaát a gyógypedagógiai intézményben. Teljesen más világ volt, mint a normál iskolában lenni. Végül hozzászoktam, végeztem a rám bízott tevékenységeket, figyeltem őket, a gyerekeket. Ki ilyen volt, ki olyan. Színes egyéniségek mindannyian. Volt aki hangos volt, volt aki dobált, volt aki csendes volt, volt aki bújós volt. Megszerettek ők is engem. Én is őket. Mit hoz a változás az életemben? Tapasztalatszerzést és szép emlékeket, barátokat, ismerősöket. Úgy kezdtem érezni, hogy most végre már tartozom valahová, hasznos része vagyok ennek az egésznek, mivel a két intézmény társintézmény volt egymásnak. Szerettem asszisztens lenni, ahogy a munkámat is szerettem végezni. Már vártam a napot, hogy visszamehessek a suliba. Hiányozni kezdtek az ott töltött napok, a munkatársak, a gyerekek. Ez a nap is elérkezett. December vége felé járt, amikor mondták, hogy januártól ismét az iskolában folytatom a tevékenységemet. Tőlem elbúcsúztak a pedagógusok és a gyerekek is. Megható volt és felemelő. Mondták, ha szeretném akkor ott is dolgozhatok. Valahogy az iskola jobban vonzott ezért visszamentem oda. Nagy izgalommal töltött el reggel a tudat, most ismét találkozok velük. Beérve az iskolába, felmentem az emeletre ahol kint voltak a folyosókon a gyerekek. Megláttak és szaladtak hozzám. Megöleltek mindannyian. Nagyszerű érzés volt. Mondták is kórusban ,,Melinda néni, de jó hogy visszajöttél.". Nagyon felemelő érzés volt ezt hallani. Ezután a pedagógusokkal beszélgettem, arról milyen volt ott lenni. Mivel januárt írtunk, második félévhez közeledett. Az osztály is új volt, ismét elsősök között. Velük még év elején megismerkedtem, pár napot velük töltöttem. Nem felejtettek el. Erika elmondta, hogy mi lesz itt a feladatom, Balázs hogy haladt nélkülem. Miben kell majd segítenem az osztályban. Akadt is tennivaló bőven. A másik ott tanító napközis tanárnő Klárika néni volt. Emlékszem még azon az éven délutánonként a többi gyereknek segítettem, amikor kellett, de legtöbbször termet dekoráltunk vagy beszélgettünk egymással vagy a gyerekekkel. Mivel sok volt a tennivaló az irodán, kigondolták, hogy menjük mi is asszisztensek le besegíteni délutánonként. Grétával együtt voltam Incike néninél az irodában. Mennyivel nyugodtabb volt a légkör. Hamar megtetszett ez a tevékenység is. Igy hát délelőtt a teremben, délutánonként az irodán tevékenykedtünk. Könnyen közös nevezőre jutottunk így hárman. Mindenki tudta a dolgát. Incike néni kiosztotta a feladatunkat, mi pedig teljesítettük azokat. Elérkezett az év vége, a nyári szünet. Ismét osztálykirándulás, majd irodázás, lomtárazás, válogatás. A termekben a dekorációk leszedése, külön dobozokba tettük őket be a szekrényekbe. Kezdődhetett a naplóellenőrzések és a hiányzás füzetek átnézése. Marika nénivel, az intézményvezető helyettessel együtt néztük át a naplókat először, majd csak mi Grétával. Jó kis feladat volt, tetszett. Vagy az irodában, vagy egy üres teremben voltunk, oda vittük a naplókat, füzeteket, a pecsételőt. Ha mindezzel végeztünk ami napokba tellett, jöhettek a táblázatos excel feladatok a számítógépbe, a nyomtatások és fénymásolások sokasága. Júniusból már csak két hét maradt, mehettünk a könyvtárba könyveket pakolni, port törölni. Sokat beszélgettünk egymással munka közben. Munka után volt, hogy beültünk Grétivel fagyizóba vagy boltokba járkáltunk, nézelődtünk. Megismerkedtem a testvérével is, néhányszor még hozzájuk is elmentem vendégségbe. Ezek után mi is elkezdhettük a nyári vakációnkat, pár hét gyerekek és munka nélkül. Felüdülés volt. Augusztus 20-a, majd ismét munkás mindennapok. Kezdődött ismét a könyvek kiválogatása Erzsike nénivel és a könyvosztás.

2.fejezet 2. rész

Kezdődött a szeptember, megszólalt az iskolacsengő és már újra folytatódtak az iskolás mindennapok a gyerekekkel. Meséltek a nyári élményekről, ahogy mi is nekik. Másodikosok lettek. Az év szinte ugyanolyan ütemben zajlott, csak újabb tanítóval bővült a sor. Gyöngyike néni jött hozzánk. Nem volt könnyű helyzetben. Balázska neki is szépen ,,bemutatkozott" az óráikon. Mehettem is ki vele a teremből az udvarra vagy a folyosóra. A többi gyerekektől Reginától, Mátétól, Koppánytól, Lilitől és sorolhatnám a neveket, mindig kaptam rajzokat és mondták is ,,Melinda néni ezt neked rajzoltuk." Én meg csak gyűjtöttem a sok szebbnél szebb alkotásokat névvel ellátva. Már a délelőttök folyamán kevesebbszer kellett segíteni nekik, annyira ment az írás nekik. Balázs nagyon ügyes volt, csak a matematika és az angol ment nehezebben neki. Leginkább ott kellett mellette lennem. Ha minden jól ment akkor más egyéb feladatom volt, fénymásolások, pakolás, rendrakás. Az iskolában sok fajta rendezvény volt, amiket szerettünk nézni is meg szerepelni is jó volt. Ezek voltak a ,,Csibe avató", ahol az elsősök mutatkoztak be, vagy a ,,Sárkányhajó verseny", ahol osztályok versenyeznek díjakért egymással, vagy ,,Versmondó verseny" és még sok más. Az iskolában még vetélkedős, film vetítős nap is volt, itt nekem is be kellett segítenem, vagy színházlátogatás és sportcentrumi szurkolás volt. Minden év színvonalas volt, ahol nem lehetett unatkozni. A diákok még tánc és dráma szakkörön is részt vehettek vagy mesemondó versenyeken. Emlékszem, hogy Balázska még mesemondó versenyen is nyert. Nagy öröm volt, neki pedig sikerélmény. Hogy ne csak Balázs mellett legyek, át kellett mennem egy másik osztályba Tomi mellé segíteni. Neki angolból kellett a segítség, egyébként minden ment neki mint a karikacsapás, nagyon okos volt. Próbálkoztam ilyen- olyan segédeszközökkel a tanteremben, ami könnyítené a gyerek helyzetét, kisebb- nagyobb sikerrel. Balázs nyelvtanból és olvasásból volt a legjobb. Szépen is írt. A testnevelés már nem nagyon tetszett neki, de a technikát és rajzórákat szerette nagyon. Ez az év is gyorsan elröppent. Közeledett a harmadik osztály.

3.fejezet 1. rész

Szeptembere. Harmadikosok lettek. Ez az év is változásokkal telve indult. Szólt is Ági, az egyik gyógypedagógus, hogy az éven neki kell majd segítenem. Szintfelmérés lesz az elsős gyerekeknek, azok közül is a BTM és SNI-s gyerekeknek. Ez volt az egyik küldetésem, a másik Tamás volt, vele angolt kellett gyakoroltatnom, mert az év végén vizsgát kell majd tennie. Törtem is a fejem, hogyan oldjam ezt meg, miként tudnám könnyen és érthetően neki elmagyaráznom, gyakorolnom. Ki is találtam a képkártyás kommunikációnak köszönhetően. Teltek is a napok, hónapok, a délelőttök folyamán vagy a teremben voltam hol itt, hol ott, vagy angoloztam vagy felmérésben segédkeztem. Ez volt első félév, majd jött a második félév, ami újabb meglepetéseket tartogatott. Az osztályban szinte már alig voltam, csak a szünetekben láttam a gyerekeket, kérdezték is, hogy ,,hol vagyok ilyen sokat?". Délután meg ismét irodai munka folyt. Már 2017 márciusa volt, amikor szólt Ági és Andi, hogy lesz továbbképzés, mégpedig szakmába vágóan, az autizmus infokommunikációs és akadály mentesítés alapelvei témakörben. Egy újabb fénysugár, végre van előre haladás e téren is. Irány Pest. A továbbtanulás mellett még foglalkozásokat is kellett tartanom heti egy alkalommal, amit persze nagyon szeretett Balázska, amikor nem kellett a tanítási órán részt vennie, hanem velem játékos feladatokat kellett megoldania. Én is élveztem vele együtt. Még nyugodtabban megült mint előtte. Csak a többi gyereknek volt sokszor nem érthető én miért is vagyok Balázs mellett és miért viselkedik néha rosszul és miért kell kimennem vele a teremből. El is magyarázta ezt Erika nekik érthetően. Ez van, elfogadták. Szerették is őt, ő is a többieket. Emlékszem, hogy még orvosi vizsgálatra is kellett menni nekik, volt, hogy az oda vagy a vissza vezető úton kezdett el rángatózni, hogy ő nem akar jönni. Ezt is megoldottam, elmagyaráztam neki. Végül lenyugodott, meg persze Erika is ott volt, ő is besegített ebbe. Ezen az éven egy másik Erika is jött hozzánk, mint alsós tanító. Őt nagyon gyorsan megszerette Balázs, neki még a matematikát is sikerült elég hamar megszerettetnie Balázzsal. Nagy könnyítés volt ez neki akkor. Emlékszem ez az év volt az amikor karácsonyi műsorral készült az osztály. Erika, az osztályfőnök tanított be nekik koreográfiát, amit elő is adtam mind a 30-an. Balázs sajnos nem vett részt semmilyen rendezvényen, sem osztálykiránduláson. Engem megkértek, hogy legyek a zene felelős, aki majd figyeli hogy jókor induljon el az adott zeneszám. Ez is tetszett. Jó volt ebben is részt venni, besegíteni. Elröpült ez a tanév is

.4.Fejezet 1. rész

Szeptemberben ismét döntés elé állítottak. Most intézményvezető helyettessel Ildikóval kellett beszélnem. Mondta, jött egy új autista kisfiú az iskolába, akit szintén Balázsnak hívtak, és mellé kellene segítő. Gondoljam át, kinek lenne nagyobb szüksége rám. Át is gondoltam és megállapodtunk abban, hogy akkor átmegyek mellé mivel Balázska már ügyes segítség nélkül is. Még az osztály is ugyan az volt, ahol annak idején kezdtem 2013 novemberében. Egy 15 fős kis osztály volt megint. Balázsnak a vonatok voltak a kedvencei, neki a lakatok. Ugyanolyan érzés volt, mint a kezdetekkor. Mintha ugyan az az év ismétlődne meg. Egy kicsit felkavaró is volt. Mondta Erika, ha gondolom bármikor visszamehetek Balázska mellé. Ez megnyugtató gondolat volt. A dolgok folytak mint a karikacsapás. A szünetjelző neki is bevált, az angol ment egy kicsit nehezebben. Teltek a hetek, a hónapok. Nála már a teremben is észrevehető volt a változtatás, mivel már segédeszközök is voltak a továbbképzésnek köszönhetően. Persze itt is csak akkor vált be, amikor a gyereknek jó napja volt, ha rossz volt a kedve akkor a nap is rosszul telt. Valahogy itt sem éreztem úgy, hogy nagyon kellenék a gyerek mellé, ezért hirtelen elgondolásból megpróbálkoztam másik munkahely keresésével. Sikerült is egy ottani gyárba a felvétel még a decemberben. Januártól már kezdhettem is. Még idejében december elején jeleztem az igazgatónak, hogy i a szándékom. Nem tartott vissza. Mondta, hogy ,,ha így döntöttem, akkor ő elenged." A kollégáknak is akkor szóltam erről, persze meg is lepődtek jócskán ezen. Erika kérdezte is tőlem, hogy ,,tényleg itt hagysz bennünket?". Sajnos akkor így döntöttem. Ez csak sokkal utána derült ki, mennyire is nem volt jó a döntésem akkoriban. Elkezdtem januártól a gyári munkát, ami nem volt könnyű. 12 órázás, három műszakban, közte 3 nap szabadnappal. Nagyon nagy erőpróba volt, meg újdonság is, hiszen előtte gyárban nem dolgoztam. Hívott is Incike, hogy ,,Hogy érzem ott magam, milyen a munka Melcsi?" Emlékszem, hogy Incike még hónapokkal később is érdeklődött a hogylétem felől. Örültem is neki. Hogy a változásokból ne legyen elég, akkor még a lakásom is eladtam, majd egy elég messzi városba költöztem, ott folytattam a munkás éveket egy iskolában, ahol autista gyerekeknek segítettem. Persze ez is egy álmom volt, csak a honvágy lett nagyobb bennem, meg a feltörő emlékek, a megélt mindennapok és annak a tudata, hogy mi lett volna ha nem azt a döntést hozom, hanem ott maradok. Talán akkor sokkal több emlékem lenne, részt vehettem volna továbbra is az életükben, láthattam volna őket a ballagáson és velük együtt éltem volna meg a búcsúzás pillanatait is, amiket nem éltem meg. Az internetnek köszönhetően tartom velük a kapcsolatot, látok róluk képeket. De a távolság így is érződik, ami egyre nagyobb az idő múlásával.