Harmatbársony és Igazgyöngy

A képzelet és a valóság furcsa kettőse. A jó és a rossz versenye, az álmok és a vágyak fantáziánk szülöttei, a remények és a csalódások tapasztalásai, a boldogság és a bánat szimfóniája. 

Örülünk a jó dolgoknak, a rosszakat megjegyezzük. Újabb és újabb élményeket akarunk, több és több szépet látni, hallani és kapni. Ha bántás ér, kritika vagy sikertelenség azt elkönyveljük rosszul megélt pillanatoknak, eltesszük a lelkünk egy fiókjába, várva az alkalmat, amikor előszedve lobogtathatunk, mint egy zászlót. 

A fantáziánk határtalan, mint a világűr, benne a sok csillaggal, mint a vágyaink ragyogóan fénylő égitestjei. Hányszor keltünk már azzal a gondolattal, hogy bár megélhetnénk a megálmodott világot, bár visszamehetnénk oda a következő álmunkban, de a következő már más helyszínen játszódik.  Az álmaink mint egy tükör mutatja nekünk a tudatalattink rejtett szándékait. Kivetítve, mint egy diafilm képkockáról- képkockára tárja elénk a megélt vagy elfojtott érzéseinket, tapasztalatainkat. 

Érzelmeink nagy hatással vannak ránk. Legyen akár elkápráztató, buja, vágyott, várt, elképzelt, megálmodott. Az élet pedig visszatükrözi a viselkedésünkkel, mondatainkkal, cselekedeteinkkel, gondolkodásunkkal, az érzelmeinkkel. A szemünkből kicseppenő könnycsepp, mint igazgyöngy hullik a földre végiggurulva arcunkon, nem más, mint egy vágyott dolog megvalósult vagy épp meg nem valósult formája. A nevetés, mi örömmel teli, a babakacaj, mi elvarázsol, a humor, ami megevettet bennünket, mind azt akarja nekünk mondani, így éld az életed, legyél mindig ilyen, mert ez nekem jólesik. 

Az öröm, mint eső után a harmat bársonyával teríti be a tájat, úgy járja át szívünket, lelkünket, gondolatainkat a mindennél jobb érzésével. Ha örömödet leled a mindennapok szürke hálóján keresztül, ha látod a fátylon keresztül a fényességet, a világ megválaszolja a kérdéseid, nem hagy magára, veled együtt éli meg a mindennapokat, segítve át a nehézségeken.  Hogyha az ég beborul és vihar kerekedik, eltakarva a napot, a gondolataink mint szürke füst járja át a lelkünk és az elménk fiókjait, bekoszolva halad tovább, még el nem éri a lelkünk ajtaját. De az elme tudja ezt és cselekszik! A fényesség pedig megtisztítja a bekoszolt részeket, boldogító emlékeink, pedig, mint útnak induló forrás, tör a felszínre, tisztává varázsolva a lelkünk birodalmát.