Félhomály

Az ablakból lassan árad be a fény. A házfalak sötétek. A szobák, mint egy barlang, úgy tárul elénk. A szem most alig lát valamit. A fényt keresi, az mutatja az utat. Tapogatózva haladunk, mint látásképtelen, haladunk a térben. Gondolataink, most éberen figyelnek az érzékelés, a tapintásokon keresztül halad. Lassan halad a tudat a cél irányába. A falak, mind festetlenül állnak, várják, hogy a fénysugarak formákat öltsenek rajtuk. Kifessék őket halvány, majd világosodó színekkel. Álmából ébred fel a ház. Mint rejtőzködők, úgy bújnak elő rejtekhelyeikről a tárgyak. Megmutatva magukat, a fényesség kíséretében. A sötétség nem enged. Magához csalja az alvókat. Csak a fény közeledtével illan el. Messze fut, mint űzött vad sietve távozik. A fényesség pedig átveszi a helyét. A falakat világosra festve, a látvány más formát ölt magára. A szem most tisztán lát. Látja a megszokott dolgokat, tárgyakat, olyannak, amilyennek elfogadta. Nem lát bennük mást, csak a valódinak hitt elgondolást. Reggel van. A sötétség alkonyatkor jön ismét, magával hozva fekete festékét, hogy ismét sötétre színezhesse a világot. Megváltoztassa a jónak vélt valót.