Esőcseppek

Az esőcseppek csak hullanak a föld felé, mint vízesés a hatalmas sziklafalról. Cseppenként ér földet, majd pocsolya formájában megáll. 

Imádom az esőt. Hallgatni, a hangját megnyugtató. A látvány pedig varázslatos. A cseppekben rejtőzködő szivárványok, amikor a fény megtöri őket, a hideg cseppek, mikor a bőrünkhöz érnek. Zuhog. A föld most megtisztul. Csak a giliszták jönnek elő, a csigák társaságában, megfigyelni, ahogyan a hatalmas égboltról, szinte a semmiből hullik feléjük a víz zuhataga. Mint egy zenekar, ahol a karmester az égbolt, a zenekar  a felhő, az elkészült mű pedig a lehulló esők hangjában hallható meg. Ilyenkor minden elvonul előle, bezárkóznak, nem figyelnek rá. A karmester pedig játszik tovább, a mű pedig ontja magából a dallamát. Hol a levelekre hullva, hol az ablaküveghez csapódva, folyik tovább. Az ereszcsatornából is folyik a víz, megtöltve a hordókat, mint a dobos játszik hangszerén, úgy érkezik meg a magasból. 

A világ most csendben marad. Hallgatja a magasból áradó dallamokat. A cseppek játékát, ahogy gyorsabban, majd lassabban, egymással versenyezve hullanak a föld felé. Az egyre nagyobbodó tócsákban pedig újabb és újabb cseppek érkeznek, leérve megpihennek. 

Halkul a színdarab, a zene lassan véget ér. A növények az utolsó cseppeket is magukba szívják. A föld ázottan várja a nap sugarainak melegségét, hogy felszárítsa áztatott énjét. Csend lett. Nem esik tovább. A világ pár perces néma csenddel köszöni meg az égi adományt, a felhők is elvonulnak, dolguk most véget ért, a karmester is elvonul. Az ég kitisztul, a nap veszi át a helyét, a következő darab érkeztéig.