Doromboló Mimóza

Csakúgy dorombol, fekszik az ölemben. Brrrrr. Megállás nélkül. Egy igazi szimfónia. Vajon ő melyik művet kedveli, játszik-e zenekarban? 

Nyugtató dallamaival zengi be a teret, a szobát. Csukott szemeivel, füleit égnek meresztve hallgatja ő is saját dallamát. Hol lassabban, hol gyorsabban, kis szünettel, majd megint szüntelenül, mint egy tücsök aki a hegedűjén játszik saját dalt, a természet meg hallgatja halkan, mint egy közönség a messzeségben, körben a nézők, középen az előadó. A taps sem marad el a végén, ha eléggé figyeled meghallhatod a térben az apró bogarak szárnycsapásaikat, mintha megtapsolnák a berregő művész szimfóniáját. 

A művész meg figyelmét csak a dallamára fordítja, nem figyel másra, ő nyugodt, elpihen a széken.

A dallam végén elhallgatva csend tölti be a teret. Ő már alszik, álmában újabb kompozíció tárul fel, amit következő alkalommal tárja a hallgatóközönség elé.