Délelőtti merengés- séta a végtelenben.

Megyek az utamon. Távolodó fák, házak, omladozó falak, füves terek, hulló falevelek. Az utcán nagy a forgalom, gyorsan haladó gépek, autók, egy-két biciklis teker sietve. Hatalmas a zaj, a motorzaj, a kerekek hangja az aszfalton, ahogy ezerszeres gyorsasággal pörögve halad az útján. Csend lett, már sok a zaj, végre egy kis utca, befordulok és csak megyek tovább, tovább a csend hívogató hangja után. 

Sárgul a táj, mindenfelé levelek színes pompájukban kápráztatnak el. Madárhang a fák között énekli őszi dallamát. A szél fúj- fúj, majd megáll. Tovalebben. A nap sugara előbújik a felhő takarta égbolton. Az idő esőre áll. Cseperegni kezd. Érzem, ahogy átjár a hűvös levegő. Eső illat a levegőben. Nagyon szeretem. Az esőcseppek meg-meg állnak, pihennek a falevelein, üveggyöngyre hasonlító szivárvány színeikkel. Meseszép. 

Az út végtelennek tűnik, pedig nem az. Össze-vissza kanyargó utak végtelen sokasága tárul elém. Én csak megyek előre, egy- két autó jár csak erre. Emberek sehol. Az élettelen kis utcák délelőtti csendje. Csak a forgalmas utakról beáradó zajok törik meg a nyugalom hangját. 

Béke van. A kerítésnél jó eb várja gazdáját aki épp most ment útjára. Hullanak a falevelek ezer és ezer színpompás leveleikkel földet érve jelzik. Itt az ősz, az ősz, ami nem hozza vissza a nyári napsugarat. Elűzve messzire, csak egy év múlva hívja vissza a tavasztündér, vidám énekével.